Photo-collection

"Munk Adolf (Méir Ábrahám), jeles héber író, szül. Nyitrán 1830., megh. 1907. okt. 6. Egyik tagja a nagyváradi Maszkilim ama szerény, de lelkes körének, mely a múlt század második felében buzgón érdeklődött a megújhodó héber nyelv és irodalom iránt s azt sikerrel művelte. Anyai ágon unokája volt Felsenburg Mózesnek, a nyitrai hitközség híres jegyző-titkárának (1772-1849) s dédunokája Lemér József lichtenstadti rabbinak. Rabbinikus tanulmányaiban Ullmann Ábrahám lakompaki, Benét Jechezkél nyitrai és Landerberg Izsák Áron galgóci rabbik voltak a mesterei. Midőn az utóbbit a nagyváradi hitközség a rabbiságra meghívta (1853), vele együtt ment oda kedvelt tanítványa M. is, ki közben két éven át a nagyszombati zsidó iskolavezető tanítója volt. Már ekkor feltűnt a műveltségre törekvő vallásos zsidók közt választékos héber stílusban írott leveleivel, melyeket főleg Felsenburg Adolf (Áron) szentesi iskolaigazgató nagybátyjával (1809 - 1882) váltott. Működése új helyén kezdetben magántanítással foglalkozott s tanítványai közé tartartozott Neumann Ármin a későbbi országgyűlési képviselő s udv. tanácsos is. Utóbb kereskedői pályára lépett, de emellett állandóan foglalkozott héber tanulmányaival s írogatta munkáit. Irodalmi hagyatékában, mely fiához, Munkácsi Bernát (1. o.) pesti hitközségi tanfelügyelőhöz jutott, 5 bő kötetre terjedő héber nyelvű költemény, elbeszélés, elmélkedés (társadalmi kérdésekről és jelentős napi eseményekről), nekrológ s közérdekű magánlevél maradt fenn. Egy regénye Macévath Ráchél hajet homáh (l895), csehországi zsidók közt elterjedt népies elbeszéléseket (Szippurim) dolgoz fel költői keretben. Egy nagyobb elbeszélése Mordechai hamelamméd, tárgyát a pesti Wahrmann-család ősmúltjából meríti; egy másik elbeszélését a héber eredetiből magyarra fordítva Spitz Gyula kiadta Magyar-Zsidó Évkönyvében (1905); Jerome ezredes s utóbb Izr. Családi Könyvtár kiadványában (II. köt.) Az igazság diadala címen. Különösen becses és tanulságos M. Önélet-leírása: mely egyszersmind hű képét nyújtja a felvidéki magyar zsidóság életének, főképp oktatásügyének a múlt század első felében.

Már gyermekkorában érdekelni kezdték a keleti népek, középiskolás korában elkezdett törökül tanulni. Az egyetemen Budenz József, Simonyi Zsigmond és Vámbéry Ármin tanítványa volt. 1880-ban Kúnos Ignáccal a csángó nyelvjárásokat tanulmányozta Moldvában, munkájával elnyerte az MTA Sámuel-díját. Egyetemi tanulmányai során megtanult oroszul és tanulmányozni kezdte a finnugor nyelveket. Tudatosan készült Reguly Antal vogul szövegeinek megfejtésére. Az ugor-török háborúban Vámbéryval szemben Budenz mellé állt. 1885 tavaszán expedícióra indul az udmurtokhoz. Kazanyban egy, a Nyikolaj Ivanovics Ilminszkij tanítóképzőjében tanuló udmurt diák, Nyikolaj Ivanovics Ivanov lett a nyelvmestere. Egy hónap felkészülés után indultak nyelvjárásgyűjtő körútjukra, mely három hónapig tartott. Hazaútja során megállt a szimbirszki tanítóképzőben és a csuvas diákoktól is nyelvi anyagot gyűjtött. 1887-ben publikálta udmurt szövegeit és egy csuvas tárgyú tanulmányt, illetve összeállította szótárának anyagát: ennek publikálására már csak a vogulokhoz tett útja után került sor. 1888 tavaszán indult Pápai Károllyal vogul gyűjtőútjára. A manysikhoz érve útjaik Pápaival elváltak. 1888 májusa és 1889 áprilisa között bejárta a vogulok lakta területet, megfejtette Reguly vogul szövegeit és új szövegeket gyűjtött. Ezután még másfél hónapot töltött Kazanyban, ahol anyagát rendezte. Gyűjtésének anyagát négy kötetben, 1600 oldalon publikálta. A Nyelvtudományi Közleményekben hat vogul nyelvjárás nyelvtani vázlatát tette közzé. 1890-ben az MTA választotta levelező tagjává, 1891-ben a Finnugor Társaság külső tagjának, 1892-ben a Magyar Néprajzi Társaság alelnökének. Egyetemi állást azonban élete végéig nem kapott, a budapesti zsidó hitközség tanfelügyelője lett. Emellett 1894 és 1910 között az Ethnographia szerkesztője volt (1898-tól Sebestyén Gyulával együtt). 1900-tól haláláig a Keleti Szemle társszerkesztője (Kúnos Ignáccal, F. Takács Zoltánnal és Teleki Pállal). 1910-ben választotta az MTA rendes tagjává. Elméleti munkásságából kiemelendő a halászat magyar terminológiájáról és a magyar fémnevekről írt tanulmánya, a magyar nyelv iráni és kaukázusi jövevényszavairól írt munkája (1901). 1915-ben lehetősége nyílt az esztergomi hadifogolytáborban udmurt származású hadifoglyoktól anyagot gyűjteni. Összesen 25 adatközlőtől gyűjtött szövegeket és szavakat különböző nyelvjárásokból. (Kiadásának előkészítésén haláláig dolgozott, utolsó éveiben Fokos-Fuchs Dáviddal közösen, az 1939-re elkészült anyagot végül Fokos-Fuchs adta közre 1952-ben Helsinkiben.) 1917-től már főleg oszét anyagot gyűjtött, a csehországi Chebben (akkor Eger), majd Budapesten. Az ekkor gyűjtött szövegeket 1927-ben közölte a Keleti Szemlében, szógyűjtése azonban máig kiadatlan. A vogul szövegekhez írt, haláláig kiadatlan jegyzetetit Kálmán Béla rendezte sajtó alá. Vogul szövegeinek szókincsét is Kálmán Béla dolgozta fel.

Munkácsi Ernő (Páncélcseh, 1896. augusztus 7. – Balatonfüred, 1950. szeptember 1.) Ügyvéd, amatőr művészeti író. A Pesti Izraelita Hitközség főügyészeként dolgozott, emellett a múzeum 1931-es újjászervezésétől vett részt a múzeumi munkában. Kezdetben a Múzeumegyesület titkáraként, majd 1937-től a Múzeum ügyvezető igazgatójaként. Munkácsi állította össze az évenként megjelentetett múzeumi éves jelentéseket, melyeket az IMIT Évkönyveiben, 1940 után a Libanonban publikált. Munkácsi hitközségben betöltött vezető pozíciója hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Múzeum aktívan részt vett a hitközségi politikában azáltal, hogy kiállításaival, kiadványaival történelmi legitimációt biztosított a hitközség tevékenységéhez. Munkácsi személyes érdeklődése elsősorban az itáliai zsidóság múltjának és művészettörténetének feltárására irányult, erről jelentek meg legfontosabb publikációi. Az 1930-as években több itáliai település zsidó emlékeit végigfényképezte, melyek alapján publikált, és melyekből 1937-ben kiállítást nyitott az „Olasz zsidóság egyházművészeti emlékei” címen. Ő kezdeményezte a Múzeum családtörténeti kiadványsorozatának megjelentetését, melyben végül csak saját családja története jelent meg, édesapja összeállításában: Munkácsi Bernát: A nyitrai, nagyváradi és budapesti Munk-család, valamint a nyitrai, nagytapolcsáni, balassagyarmati, nagykanizsa, szentesi és budapesti Felsenburg-család genealógiája. Budapest, Magyar Zsidó Múzeum: 1939. 1944-ben tagja lett a pesti Zsidó Tanácsnak, mely miatt 1946-ban népbírósági eljárás alá vonták, ami ugyan felmentésével végződött, de szívbetegsége ezt követően súlyosbodott, és 1950-ben elhunyt. Múzeummal, múzeumi tárgyakkal kapcsolatos publikációi: Munkácsi Ernő: Livornói régiségek. Antiquitates Liburnenses. Budapest: Múlt és Jövő kiadása, 1935. Ernst Munkácsi: Der Jude von Neapel. Zürich: Die Liga, 1939. Munkácsi Ernő: „A Zsidó Múzeum Mendel–prefektus emlékérme. (Örkényi Strasser István szobrászművész alkotása)”, Libanon (1940): 1–3. Munkácsi Ernő: Corpus Inscriptionum Judaicarum. Az ókori zsidóság feliratos történeti forrásai. A Vatikán kiadásában, 1940. Munkácsi Ernő: „Mendel prefektus hiteles portréja”, Libanon (1941): 82-83. Ernest Munkácsi: „Ancient and Medieval Synagogues in Representations of the Fine Arts”, In: Mahler Ede emlékkönyv. Budapest, 1937. pp. 241–251. Munkácsi Ernő: Miniatűrművészet Itália könyvtáraiban. Héber kódexek. Budapest: Országos Magy. Zsidó Múzeum, s.d. Munkácsi Ernő: Küzdelmes évek... Cikkek és tanulmányok a magyar zsidóság elmúlt évtizedéből. Budapest: Libanon kiadása, 1943. Munkácsi Ernő: Könyvek és kövek. Budapest, 1944. Munkácsi Ernő: „Eszter könyvének művészete”, Évkönyv [MIOK] (1974): 232-253.